A gyerekek cukik, okosak, őszinték, stb. Ez mind igaz, ahogy az a tény is, hogy nagyon szeretnénk kizárólag így gondolni rájuk - de néha nem megy! Talán többen is találkoztunk már olyan gyerekkel, aki azért legalább egy kicsit idegesített bennünket. Például azért, mert tiszteletlen volt a felnőttekkel, vagy azért, mert túlértékelték magukat, vagy mert egyszerűen láthatatlannak érezzük magunkat mellettük.

Persze tudjuk jól, hogy sok gyerek viselkedik furcsán felnőtt társaságában, és valószínűleg ez alól mi sem voltunk kivételek néhány évtizeddel ezelőtt. De azért vannak határok, amelyeken túl már valami nem stimmel, És hogy miért találkozunk egyre többször olyan gyerekkel, akivel szemben állva akarva-akaratlanul negatív érzéseink támadnak? Sok oka lehet, de az egyik legáltalánosabb az, hogy sok gyerek egy új társadalmi formában él: a kindergarchiában.

Mi az a kindergarchia? Az, amikor a család egésze a gyerek körül forog, a szülő pedig a kiszolgáló személyzet státuszba kerül. NIncsenek kötelességek vagy feladatkörök a gyerekre osztva, nem kell (és sokszor ne is tud) magától megcsinálnia semmit. Furcsa törvények vannak: itt a gyereket csak dicsérni lehet, sőt, szinte kötelező minden apró mondatát az egekig magasztalni. A célok és a szintek alacsonyan vannak, és ha mégsem sikerül valami, akkor azonnal meglesz a hibás is ezért - egy bűnbak kívülről.

Mindez egy pontig teljesen jól is van így, hiszen a dicséret valóban fontos dolog. De gondot okozhat az is, ha ez túlmegy a racionalitás határán, mert akkor már nem egy egészséges személyiséget és nem egy valós értékeken alapuló énképet támogat. A kindergarchia az elkényeztetés mesterfoka, ahol minden a gyerekről és az ő önbizalmáról , valamint a maximális kiszolgálásról szól.

És persze a legjobb szándék vezérel ebben is minden szereplőt, de eredményét tekintve mégis katasztrofális lehet az egész. 

Kindergarchia birodalmának élén egy király van, a gyerek. Minden és mindenki körülötte forog, mindennek az elsődleges célja az, hogy a gyereknek jó legyen, különös tekintettel annak önbizalmára. A történet végén azonban általában nincs happy end, mert végül nem lesz jó mindez sem a gyereknek, sem a szülőknek.

Mert a nevelésnek egyik fontos célja mégiscsak az, hogy önálló, gondolkodó felnőtt válhasson a gyerekből, aki egészséges személyiséggel rendelkezik, és felelősséget vállal a környezete iránt, annak jobbításába pedig beleteszi legjobb képességeit. A képességeket pedig gyerekkorban kell leginkább fejleszteni - és ezzel meg is érkeztünk a kindergarchia legnagyobb veszélyéhez, ugyanis éppen a fejlesztést nem célozza meg ez a családmodell.

És mégis hogyan döntsük el, hogy egy gyerek erősen el van kényeztetve, vagy csak rossz napja van, vagy egyszerűen csak hibákat vét? Van erre néhány egyértelmű jel, amiből ki tudunk indulni, és ezek RENDSZERES ismétlődésénél már van okunk azt feltételezni, hogy az adott gyerek alaposan el van kényeztetve. 

1. Köszönés

A kisgyerekek kb. óvodás korban még kicsit tartanak a köszönéstől, zavarba jönnek tőle, de egy-két év alatt megszokják és szépen csinálják. Legalábbis azok, akiktől ezt elvárja a környezete. Aki felé nincs ilyen elvárás megfogalmazva (más néven az elkényeztetettek), azok nem fognak köszönni, vagy nem úgy, ahogy illene. Ha például a gyerekünkkel megyünk az utcán és szembejön egy ismerős gyerek, akkor az valószínűleg köszönni fog a mi gyerekünknek - nekünk felnőtteknek viszont érdekes módon NEM! Mintha ott sem lennénk!

Hogyan reagál a szülő? Egy idő után belefárad, hogy mindig köszönésre buzdítsa a gyerekét, hiszen ki szereti papagáj módjára mindig ugyanazt ismételgetni? Senki, hiszen az nagyon fárasztó, sok időt vesz igénybe, és nem is hoz gyors eredményt. Ezért inkább abbahagyják a szülők, és egy idő múlva már fel sem tűnik nekik, hogy a gyerekük egy alapvető illemszabályt nem tart be. Mondhatjuk, hogy a köszönés kis dolog. Ez igaz, viszont éppen az ilyen kisebb dolgok azok, ahol a szabályokat megtanulják a gyerekek: Anyám azt mondta, hogy köszönjek, tehát ez a kötelességem. Ennek így kellene működnie, de mivel nem ez a gyakorlat, ezért a gyerek kezdi maga mögött hagyni a kötelességeit, ami viszont már messzire vezet.

2. A felnőttek eszközök, szolgáltatók, esetleg szolgák

Ugyanezek a gyerekek észre sem veszik azokat a helyzeteket, ahol tiszteletet kellene adni (pl. köszönni, átadni a helyet, stb.). De ha szükségük van valamire, akkor azonnal tudják, hogy hozzánk kell fordulni. Aztán ha már nem kell a felnőtt segítsége, a gyerek visszavált az "átnézek rajtad" dimenzióba. Vagyis ha kell valami, akkor eszközként használják a felnőtteket. De ez nem jelenti azt, hogy utána ezt megköszönnék. Talán durva példa, de úgy viselkednek a felnőttekkel, mint a saját szolgáikkal: ha kell valami, akkor használják a szolgáltatásokat, de ha nem kell, akkor a felnőtt mintha megszűnne létezni.

Hogyan reagál a szülő? Nagyon meglepő a reakció, de általában örül, hiszen segíthet a gyereknek. Az elkényeztetés hátterében ugyanis sokszor az attól való félelem áll, hogy ők szülőként hamarosan elveszítik a fontosságukat. Ezért örülnek minden kis feladatnak, hiszen az azt mutatja, hogy ők még fontosak, és kellenek a gyereknek. Akkor is, ha már csak büfés vagy ruhatáros, esetleg pénzautomata feladatkörökre használják őket.

A gyerekeknek itt sem szól senki, hogy ez nincs így jól, sőt. Megint csak azt üzeni felé a felnőtt társadalom, hogy teljesen rendben van az, ha szolgáltatásként tekintenek a saját vagy mások szüleire. Vagyis már megint nem tanult semmit a gyerek, mert a megtanulandó dologra senki nem hívta fel a figyelmét. Igaz, hogy soha senki nem mond olyat a gyerekének, hogy ne tiszteld a szüleidet - de a tetteikkel igenis sokan üzenik ezt a gyerekeknek.

3. Belebeszélni a beszélgetésekbe? Simán!

A felnőttekre is sokszor igaz, hogy belebeszélnek egymás mondataiba. Ez általában azt árulja el arról, aki belebeszél, hogy egyáltalán nem figyel arra, amit a másik mond, valószínűleg nem is érdekli, és csak arra koncentrál, hogy ő mit akar elmondani. Gyerekeknél sincs ez máshogy: a tisztelet és az érdeklődés teljes hiányát mutatja az, amikor a felnőtt mesél valamit (például egy másik felnőttnek), a gyerek pedig ezzel párhuzamosan elkezd beszélni egy teljesen másik témáról.

Hogyan reagál a szülő? Hihetetlen, de a szülők ilyenkor legtöbbször átadják a szót a gyereknek! Vagyis abbahagyják a saját mondandójukat és elkezdenek a gyerekre figyelni. Érdekes módon innentől működik a kétoldalú kommunikáció: az egyik fél mesél, a másik pedig visszakérdez. De az együttműködő fél nem a gyerek, hanem a felnőtt. Őt egyrészt érdekli az, amit a gyerek mesél, másrészt pedig őt valószínűleg még máshogy nevelték. 

Tehát a gyerek nem kap visszajelzést arra, hogy oda kell figyelni más mondanivalójára, ezért nem is fog soha érdeklődni semmi iránt, ami másokkal történt vagy ami másokat foglalkoztat. Nem mellesleg úgy érzi, hogy az ő mondanivalója fontosabb, tehát ő maga is fontosabb, mint a felnőttek. És ezek alapján fog viselkedni továbbra is, vagyis tovább erősödik az énközpontú világa, és virágzik kindergarchia birodalma.

4. Fejlett kritikai érzék

Elkényeztetett gyerekek körében gyakori beszédtéma a körülöttük lévő dolgok kritizálása. Előszeretettel beszélnek arról, hogy mi nem jó minőségű, és egyértelműen leszólnak nagyjából mindent. Sokszor a legnagyobb örömet az okozza nekik, hogy megszereznek egy tárgyat, de utána nem használják azt semmire, maximum dicsekvésre a többiek felé. 

Hogyan reagál a szülő? Hát persze, hogy meg akar felelni itt is! Sokszor tudomásul veszi, hogy amit vett, az nem elég jó. És mivel bizonyítani akar (pláne saját maga felé), hogy ő mindent megad a gyerekének, ezért inkább valami mást is vesz neki. 

Hova vezet mindez? Tudjuk jól, hogy hova: a fogyasztói gondolkodásmód túlkapásaihoz, és ahhoz, hogy a szülői szeretetnyelvek közül már csak a vásárlás marad. A szülő megveszi a gyerek örömét, és ezzel azt az érzést is, hogy ő mégiscsak jó szülő. Ezzel egyben a koronát is felteszi a gyerek fejére, hogy a birodalma méltó uralkodója lehessen.

5. Önkritika nulla

Az elkényeztető szülők célja az, hogy semmiképpen se érje kudarc a gyereket, és csak az önbizalma meg ne sérüljön! Természetesen szükséges mindenkinek az egészséges önbizalom, de a hangsúly az "egészséges" szón van. Az önbizalmon kívül pedig mindenkinek szüksége van célokra, szintekre, amiket meg kell ugrani ahhoz, hogy büszkék lehessünk magunkra. És szükség van őszinte és racionális visszajelzésekre, és nem érdemes száműzni a szótárból azt a kifejezést, hogy "Ez most nem sikerült." Ha egy gyerek nem szembesül a hibáival, akkor nem tud javítani azokon, nem tud fejlődni. Ha pedig a legkisebb dolgok miatt is úgy ünneplik, mint egy királyt, akkor elveszik a motiváció az összetettebb dolgok iránt. Nem utolsó sorban ez a viselkedés erősen összezavarja a gyereket. Óriási lesz az önbizalma, de a szíve mélyén tudja (érzi), hogy valami nincs a helyén. 

Hogyan reagál a szülő? Erre a pontra általában sehogy, hiszen nem veszi észre, hogy a gyereknek fejlesztő beszélgetésekre is szükség van, és pláne szüksége lenne egy egészséges önismeretre. Azt azonban lehetetlen megszerezni úgy, ha csak pozitív visszajelzéseket kap. Az ilyen esetekben a szülő nem gyakorolja az önkritikát sem a gyerekkel, sem saját magával kapcsolatban.  

6. Bűnbak keresés

Az elkényeztetett gyerekek jellemző témája az, hogy ki mi miben hibás. Alaptézisük, hogy ők nyilván nem hibásak semmiben, de mindenki más okolható körülöttük az esetleges sikertelenségekért. Legyen szó tanárról, osztálytársakról, vagy akár magáról a szülőről.

Ezt a gondolkodást a gyerekek sokszor eleve a szüleiktől veszik át. Ha a szülők így közelítik meg a problémákat, és saját magukban egyáltalán nem keresik a hibát, de folyton másokat okolnak, akkor azt a gyerekek villámgyorsan lemásolják. Hiszen túl egyszerű módszer, ráadásul nem kell hozzá őszintének lenni magunkkal sem - ami azért nehéz ügy lenne. 

Tudjuk jól, hogy hova vezet mindez: oda, ahol a tanárok szava már kevesebb értéket képvisel, és ahol a gyerek történetei alapján már jogosnak tűnik a szülőknek, hogy berohanjanak az iskolába és fennhangon számon kérjék a tanárokat. A tanárok pedig mondhatnak bármit annak a gyereknek, akinek a szülei otthon nem állnak a pedagógus pártjára, hanem inkább őket teszik meg legelőször bűnbaknak. Mindezt azzal a felkiáltással, hogy az okos, mindenben tökéletes gyereknek nem ötöst adtak a dolgozatára, ezzel kudarcélményt okoztak neki. Pedig sok esetben éppen a tanárok lennének azok, akik reális visszajelzést adnak a gyereknek a tudásáról akkor is, amikor a szülők már teljesen azonosultak a kindergarchia szabályaival.

7. Önállótlanság

Az elkényeztetett gyerekekre jellemző az egoizmus, a kritikai érzék, a tiszteletlenség, és még sok más is. Egy azonban abszolút nem jellemző rá: az önállóság. Szóval ha a fentiek alapján még nem tudtuk biztosan eldönteni, hogy elkényeztetett gyerekkel van dolgunk vagy sem, akkor nézzük meg, hogy menyire önálló. Ha például a gyerek nem képes egyedül bepakolni a táskáját, vagy áll az autó mellett és azt várja, hogy kinyissuk neki az ajtót, vagy nem viszi a táskáját, hanem inkább a szülőnek ad egy ötödik nehezéket, akkor ne legyenek illúzióink, ezt a gyereket elkényeztették. 

Örök kérdés, hogy a gyerek nem TUD vagy nem AKAR megcsinálni dolgokat, vagy egyszerűen csak nem ELVÁRÁS vele szemben, hogy így tegyen? Kindergarchiában általában a 3. válasz nyer - már ha őszinték akarunk lenni magunkhoz.

Szándékosságról nem beszélhetünk, hiszen a szülő a legjobbat akarja a gyerekének. Sőt, a szülő szeretné megnyerni a "Tökéletes Szülő" érdemrendet is, és ezért mindent meg is tesz - sokszor talán túl sokat is. A legszomorúbb a kindergarchia megteremtése körül az, hogy a szülők ebbe rengeteg energiát tesznek, és közben végig a legjobbat szándék vezeti őket. Szóval nem lustaság áll a hátterében, hanem a kudarctól való menekülés, a túlzott féltés és talán az is, hogy a szülők nem bíznak 100%-ban önmagukban.

Talán kellően kritikus ennek a bejegyzésnek a stílusa ahhoz, hogy sokakat elgondolkoztasson. A cél nem a megbántás volt, inkább csak az, hogy tartsunk egy tükröt önmagunk elé is. Mert csakis jó történhet velünk, ha abba belenézünk: vagy megállapítjuk, hogy nálunk nem így mennek a dolgok, vagy elismerjük, hogy néhány jellemvonás nálunk is jelen van a gyereknevelésben. Ha utóbbi, akkor a legjobb, amit tehetünk, ha újraindítjuk a működésünket. Új szabályokkal, új célokkal és új mércékkel. És ami a legfontosabb: a racionalitás talaján.

A végeredmény nagyon értékes lesz: egy boldogabb gyerek és egy boldogabb szülő!

De ne essünk át a ló másik oldalára se: a kindergarchia ellentéte nem az érzelmek nélküli vasszigor, hanem a racionalitás. Szóval maradjunk az ésszerűség oldalán: állítsunk szabályokat, és tartsuk magunkat hozzá. Állítsunk be szinteket és azok legyenek az elvárások. Ha nem teljesülnek, akkor mondjuk ki ezt is. És ne aggódjunk, ne féljünk a kudarcoktól, és ne féltsük ettől a gyereket sem. Higgyünk benne, hogy a következő alkalmakkor sikerülni fog elérni olyan célokat, amik korábban elképzelhetetlennek tűntek!

Mi kell a gyereknek igazán?

Mert a gyerekeknek irányok kellenek, elérhető, de nem túl könnyű célok, és egy szülő, aki az elveihez kitartóan ragaszkodik. És ami a legfontosabb: őszinte beszélgetések kellenek, amik szólnak a sikerekről és kudarcokról is, és a gyermek kötelezettségeiről is, hiszen a jogait már rég tudja jól. Ne vesszen el a tisztelet témája sem, ami minden generációnak jár. Mindegy, hogy ki milyen társadalmi rendszerben és családmodellben nőtt fel, erre mindannyiunknak óriási szüksége van: gyereknek és szülőnek egyaránt. 

Mert minden szülő volt egyszer gyerek, és minden gyerek lesz egyszer érett, okos, figyelmes felnőtt, akinek nem Kindergarchia birodalmában kell majd feltalálnia magát, hanem a való életben!