Biztosan sokan voltunk már olyan helyzetben, hogy amikor elkezdtünk beszélgetni valakivel, akkor feltűnően sok közös pontot találtunk vele, akár csak néhány perc alatt. Mintha egy rég nem látott barát lenne a másik, akivel annyi a közös pont, hogy az már elképesztő. 

Kiderül például, hogy a másiknak is annyi idős a gyereke mint a miénk, neki is épp a fogorvossal gyűlt meg a baja mostanában, ahogy nekünk is. Sőt, ha régebbre nyúlunk vissza, akkor még durvábbnak tűnik a párhuzam: esetleg kiderül, hogy ő is élt-halt gyerekkorában a legókért vagy a matchbox autókért, és hogy tini korában ő is hónapokat könyörgött a szüleinek, mire megvettek neki egy walkmant a dollár botban. És amikor már úgy érezzük, hogy mintha ugyanazt az életet éltük volna, mint a beszélgetőtársunk, akkor kiderül, hogy az ő édesanyját is Máriának vagy Erzsébetnek hívták. 

Ez az a pont, amikor már kb. biztosak vagyunk abban, hogy megtaláltuk a másik felünket, a lelki társunkat, és máris a bizalmunkba fogadjuk a nemrég megismert embert. Innentől kezdve megbízunk benne, támogatjuk, és mélységesen szimpatikusnak találjuk.

VIGYÁZAT! Épp ettől lesz veszélyes mindez, hiszen a közösnek tűnő múltból arra következtetünk, hogy a jelenünk, és akár a jövőnk is azonos lehet!

Pedig mindez gyönyörű érzés, és őszinte melegséggel tölt el minden jó érzésű embert, ha talál valakit, akivel ennyi az egyezés. De biztosan annyira hasonlítunk? Biztosan annyi a közös pont kettőnk között, vagy inkább valami pszichológiai jelenség áll az érzés hátterében? A helyes válasz a második, ezt a jelenséget nevezzük texas-i mesterlövésznek!

Ugyanez a sorrend váltás történik a kommunikációban is: az azonos korú és társadalmi szintű embereknek nagyon sok közös pontja lesz: a gyermekkorukban a lego volt az egyik legmenőbb játék, így sokan könyörögtek ezért a szüleinknek. A szülők generációjában pedig az egyik leggyakoribb név a Mária és az Erzsébet volt, így nagy valószínűséggel találni fogunk olyat, akinek az édesanyja neve megegyezett a miénkkel. És ugyanez igaz a jelenre is: ha mindkettőnknek kisgyereke van, akkor valószínűleg rendszeresen járunk vele fogorvoshoz, ahol nem nehéz problémákkal találkozni.

Tehát így érvényesül a mesterlövész módszertan: teljesen természetes, hogy a hasonló korúakkal hasonlóak a problémáink és az élethelyzeteink. Azonban az is biztos, hogy bár sok a találat, azért rengeteg olyan dolog van, ami egyáltalán nem közös bennünk. És hogy a közöseket látjuk meg jobban, vagy az ellenkezőeket, az csak szándék kérdése. Vagyis attól függ minden, hogy hova és főleg mikor rajzoljuk meg a céltáblát.

Klasszikusan magas az előfordulása a módszernek az összeesküvés elméletek hívői között. Hiszen ha keressük a közös pontokat, akkor meg is fogjuk találni őket, és bizony összegyűjtve nagyon hatásos tud lenni minden információ. Ne feledkezzünk azonban el két dologról: egyrészt ilyenkor figyelmen kívül hagyjuk azt a sok dolgot, ami nagy eltérést mutat két történet között. Másrészt pedig lehet olyan, hogy valami szimpla véletlen miatt egyezik meg.

Tipikus példa erre Nostradamus jövendölései közül jónéhány. Eleve nostradamus-i homályként emlegetik azt a megfogalmazást, amitől minden jóslat érthetetlenebb lesz, illetve minden szó kb. bármit jelenthet, ha nagyon meg szeretnénk tölteni jelentéssel. 

De a racionális gondolkodásnak itt is működnie kell: több száz jóslat maradt fenn Nostradamus-tól, de ebből csak néhány olyat ismerünk, ami számunkra konkrét értelemmel bír. Vagy legalábbis szeretnénk úgy látni, hogy ezek a jóslatok célba érnek. Elképzelhető volna, hogy fejben kiválasztottuk a legjobb találatokat, és mi magunk rajzoltunk köréjük a céltáblát? 

Ugyanez a logika érvényesül a Titanic, és az építését megelőzőleg kiadott könyv, a Titán között. Sok a hasonlóság, de még több az eltérés. Vagyis megint csak mi döntjük el, hogy melyiket domborítjuk ki, és hogy adunk-e helyet a véletlennek.

És mint tudjuk, a vélemény szabad. Vagyis hadd gondoljon mindenki azt, amit szeretne jóslatokról, adatok hasonlóságáról, vagy akár a véletlenről. A lényeg talán csak annyi, hogy tudjunk róla, hogy vannak texas-i mesterlövészek, akik akarva-akaratlanul csoportosítják ezeket az információkat, befolyásolva ezzel bennünket. Sőt, sokszor mi magunk vagyunk azok, akik összefüggést keresünk információkban, és mi magunk rajzoljuk a kört a találatok köré. Ismerjük el, hogy van bennünk egy komoly hajlandóság, hogy meghallgassuk őket, hiszen az agyunk folyamatosan összefüggéseket, mintákat keres. És bizony néha ott is találunk ilyet, ahol igazából nincs is. 

Szóval döntsünk és csoportosítsunk úgy, ahogy csak szeretnénk. De jó, ha nem felejtünk el kételkedni, és mindenképpen érdemes tudni arról, hogy saját magunkat is megtréfálhat egy texas-i mesterlövész, mielőtt ellovagol a naplementébe.

Végezetül egy tanulságos mondás: "Attól, hogy paranoid vagy, még nem biztos, hogy nem követnek!". Vagyis bármi lehetséges, és annak az ellenkezője is. Annyi biztos, hogy hatékony meggyőzési és kommunikációs modelleket mindig megéri megismerni, és működés közben is felismerni őket. Akkor is, ha velünk csinálják, akkor is, ha mi csináljuk másokkal, és akkor is, ha mi magunk vagyunk azok, akik megtévesztjük saját magukat.